Egyszer cask kopogás hallatszik. A házban lakók nem várnak senkit. A postás már rég elment. Ki lehet?
Kinyitják az ajtót, néznek jobbra és balra, az utca is üres, nincs ott senki.
Vagyis dehogynem. Csak éppen lefelé kell nézni!
Az ajtóban egy hattyú álldogál. Vagy több. Hosszú nyakán billeg a feje le és fel. Hajolgat. Jött kenyeret kérni. Itt lakik a szomszédban, az utca végén a tónál.
Tudja jó emberek laknak itt, számíthat valami élelemre ha bekpog. És igaza van. Az angliai falu Kirk Hallam lakói tudják ha kopognak, akkor előfordulhat, hogy egy éhes hattyú érkezik, vagy akár több is egyszerre.
A hattyúk vonulnak az utcán és kopognak a csőrükkel. Ajtón, ablakon postaládán. Kitartóan. Ha kinyitod az ajtót és azt mondod “nem” akkor sem mennek el, addig kopognak amíg kapnak valamit. Ez már évek óta így történik, a nagy madarak egymástól tanulják hogyan is kell ezt csinálni.
A hattyú mamák kitanítják a fiókáikat. Tudják hova menjenek, és rendszeresek. Csaknem ugyanakkor kopognak mindig, ugyanabban az időben. A lakók már megszokták, azt mondják ez hozzá tartozik a faluhoz, és ma már a legtöbb házban tartanak extra kenyeret kifejezetten a hattyúknak.
A falu életéhez hozzá tartoznak, ahogy mondják a hattyúk különleges helyet foglalnak el a szívükben. Üres lenne a település nélkülük.
Utolsó kommentek